-.-

Valahogy pénteknek érzem a mát, pedig kivételesen nem akarom, hogy péntek legyen. Szerdát szeretnék, szerda délutánt, hogy túl legyek már a Learen, kész legyen a fordítás, elpirulva lesüssem a tekintetemet négykor (vagy nem - nem kéne, nem kéne). A fene essen mindenkibe, aki rám néz, és róla kezd beszélni, hát ki vagyok én, hogy rá asszociáljatok?!?!?! Nem tudom, mi a rosszabb: ülni, hallgatni a melletted ülőt, miközben pontosan tudod, hogy a szóban forgó személy mindent hall, vagy az apáddal beszélni telefonon, aki a harmadik percben azt kérdezi: és *neki* elmondtad? Mit szólt? Miért nem mondtad el?... Nem beszélünk, én pedig erről nem akarok beszélni. De hát mi, miért, hogyan...? Nem akarok erről beszélni, nem, nem és nem!!!

Dehogynem.

egyszer fent...

... egyszer lent.

nem...

... akarok holnapot.

... írtam semmit a Learről.

... tudok koncentrálni.

... szeretnék emlékezni.

... ...

... akarok holnapot.

De azért remélem, VG hamar meggyógyul, ijesztő ez a tüdőgyulladás.

szép az icipici női cipő

a lábam már a ma este gondolatára is fájni kezd...

posztmodern répa

Abszurdba hajlik a hét, pedig alig kezdődött el. Emberek jönnek be és mennek ki, mindenki fellép s lelép stb., csak én állok a színfalak mögött megtorpanva, eddig tudtam a szerepet, de most hirtelen mindent elfelejtettem, words don't come easy meg ilyenek. Csodálkozom az élet Csodaidőin meg hogy milyen kicsi a világ, mindenki ismer mindenkit, és közben nem csinálok semmit. Csinálni kéne valami értelmeset, ha mást nem, hát takarítani. Elvégre nem vagyok én Natalie Portman, hogy hattyút játsszak az élet színpadán.

Hol a sárgarépa. Mi az élet. Ilyesmi.

(igenis tessék végignézni a linkjeimet)

stay

amúgy megtaláltam.

yesterday

Ismét sokkoló információ, kis megnyugvás a nap végén, közötte kellemes csevegés mindenféléről Rae-vel, és mindenekelőtt csupa zöld és csupa ír. (Ééés, végre hivatalosan is megismerkedtem Takács Ferenccel (és a feleségével), tücsöknek kell lenni, másképp nem megy.)

Kéne írni, szakdolgozatot is, meg Opheliát is, jajmilesz, jajmilesz. Elmegyek a Nyugatihoz, hátha ott megtalálom, amit keresek.

The world is a lie - not you and me

-De ugye nem...?!?!
-Nem, nem, dehogy, persze, hogy nem...

Levél egy ismeretlen kedveshez

Vissza akarom kapni a tavaszomat, a márciusi esőt, a meleg szeleket. Szeretnék kézenfogva sétálni az éjszakában, ballonkabátban és elegáns ruhában, szeretném érezni, ahogy keze kezemhez ér, szeretnék csókot lopni, önfeledten nevetni a csillagok között. Akarom, hogy itt legyél, mellettem, hogy átölelj, ha szükségem van rá, és akarom, hogy hagyd, hogy átöleljelek, ha szükséged van rá. Szeretnék beszélgetni veled a fekete lyukakról, és Maliról (ha már Szudán környékén járunk). És ha nem vagy mellettem, akarom érezni, hogy hiányzol, te, te és te, nem pedig más.

Sokat gondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha... Ez teljesen normális, emberi cselekedet, és mint tipikus ilyen, teljességgel fölsöleges. Gondolod, hogy más lett volna? Talán, talán. Van-e erősebb kábítószer ennél a szónál?

a tavasz jött a parttalan időben

S megállt az Ostrom utcában.

Szörnyen nem megy semmi, nem haladok a Learrel, nem épp Shakesp-írok, ki akarok menni, el, messze, rohanni ebben a szép időben valami ismeretlen jó felé - de hol van a jó, és mikor rohanhatok?

Furcsán telnek a napok.

Egyszer fenn, egyszer lenn, ahogy mondani szokás.

Vettem fehér szemceruzát.

Kíváncsi vagyok a mai napra.

Nincs a mondatok között kohézió.

Nem szöveg, nincs semmi jó.

Megyek rohanni,

Arrivederci.