ÉS (akkor mi van...?)

...

Amióta Blériot átkelt a La Manche csatorna fölött, azóta elő-előfordul, hogy aeroplánok jönnek-mennek a levegőégben...

... mondd, akarsz-e lenni?

Aludnod kéne, nem blogolni, fészbúkon hülyülni, más dolgát olvasni, várni, hátha ír valami újat, valami jót, miben van  kis gondolat, vagy várni a sültgalambot a szádba, s közben rápillantanod a Shakespeare oldalára, s virágok közt feküdni lenn a földön, Opheliaként akarsz-e élni, élni mindörökkön?
Aludnod kéne, nem blogolni.

Opheliát írni volna jó...

A történelmet a győztesek írják. A legendákat a nép őrzi. Az írástudók fantáziálnak. Bizonyos csak a halál.

A történelem nem tényekből áll.

Sárgarépa nincs?

-Nagyon egyedül éreztem magam.
-Álmodtam.
-Ne mondd el!

-Azt álmodtam, hogy...
-Ne mondd el!

Jó, akkor nem mondom.

...

You can never really know someone completely...

Van valami ijesztő mélység másokban, amit soha, de soha nem ismersz meg. Aztán váratlanul belepottyansz egy helyzetbe, ott van ő, és teljesen másképp viselkedik, mint várnád. Persze, ettől még önmaga marad, csak te nézel tátott szájjal, hogy ez most itt kicsoda. El tudod fogadni őt így is? El kell tudnod fogadni?

ma sem csináltam semmit

Kusza gondolatok - zöldek, vörösek, sárgák - feketék. Írek és írni valók, skótok és bővülő "el kell olvasni" lista. Ma háromszor ültem neki, hogy kiderítsem, mi volt Írországban 1649 februárjában, mert van a füzetemben egy ilyen bejegyzés: "in february somebody murdered a lot of protestants in Ulster", se több, se kevesebb, és én csak Dungan's Hillt találtam. Elírtam valamit, gondolom, egyszerűbb lenne megkérdezni, de még mindig félek egy kicsit Lord Nicholastól, pedig azt mondják, ugyanolyan mániákus leszek (vagyok? pfff), mint ő.

Hallottam ma, hogy föloszlik a kispál, a csapból is ez folyik, és én csak nézek, hogy naésakkormivan? Persze igaz, tényleg stílusosabb lett volna, ha nem jelentik be, csak eltűnnek a ködben, ami most leszállt a völgyre...

Elegem van a semmittevés állapotából, de így csak semmit tudok tenni. Idézhetnék most Adyt, de minek. Legyen már valami valahogy valahol.

Néha eszembe jut, hogy lehet, mégis le kellett volna borítani a tükröket.

Harmonia

Scottot akartam olvasni, mert milyen dolog, hogy még nem olvastam egyetelen Scott regényt sem, csak verseket, pedig ez az én skótmániámmal szinte botrányosnak hangzik, de már próbáltam egyszer, a Törpét, de nem, nem ment, és most hazajöttem, hogy akkor nosza, Ivenhoe - és persze megláttam a Harmonia Caelestist a polcon (évek óta ugyanott van, ott mosolyog rám, de ötletem sincs, mikor volt utoljára a kezemben, hát most, gondoltam, most, ha már ez jött szembe), akkor nosza.

Ivenhoe ennyiben maradt, és közben április lett.

There's no place like home

Aranyszínű pöttyök a domboldalon, és mindenütt csend és csend és csend. Nincs sziréna vagy bulizó szomszédok. Összegömbölyödve alvó macska. Növény mindenhol. Zöld. Béke. Nyugalom.

Emlékszem, nagyanyám hosszú, egészen vékony Marlborót szívott. Nagyon tudta fogni, ahogy a filmekben szokták. Hosszú körme is volt hozzá, már amennyire emlékszem. Sokat dohányzott, mint anyám meg apám, és konyakot ivott. Jó francia konyakot persze - gondolom.

Aranyszínű pöttyök csillogtak a szemében. Furcsa szeme volt, nagyon szerettem. Szerettem benne a pöttyöket. Mint a domboldal pöttyeit. Ősszel, amikor mindenki halottak napját ünnepli, teleteszik a temetőt mécsesekkel. Szeretek olyankor itthon lenni. Kinézek sötétedés után az ablakon, és nem csak a házak világítanak, de megannyi apró láng, és olyan gyönyörű.

Miért jut most mindez az eszembe? Sok volt a családtagokból mára (tegnapra)... De most itthon-itthon ülök, és ez jó. A pöttyök, a macska, a zajtalanság.

Igazából lehet, hogy a cigije nem is Marlboro volt, de mindenképp vékony és hosszú. Lehet, hogy a konyakot is csak képzeltem. Ki tudja, a tegnapi nap nem csak az álmaimban szerepelt-e?