munkaidőben

Reggelente szeretem nézni az embereket. Általában csak állok az ajtónál egy széknek támaszkodva, és figyelem, ahogy elhaladnak az étterem előtt. Ilyenkor nincsenek sokan, de mindig látni a szokásos arcokat. Ott van például Ali, az afganisztáni, aki kilenc körül jön, és fölállítja a sátrát. Minden nap jön, ha esik, ha fúj, és táskákat, meg mindenféle csatlakozókat és mobilalkatrészeket árul. És ott van a másik Ali, az észak-ciprusi, aki a Fish and Chips boltban dolgozik, és legalább öt kávét megiszik délig. Cigizni jár ki, kávéspohárral a kezében, és szinte mindig a mi egyik kinti asztalunknál köt ki. Shukkal beszélget, aki a tortákat készíti, vagy valamelyik pasassal, aki a piacon dolgozik. Jimmy és John ugyan teát isznak, és Alival ellentétben időnként enni is láthatod őket. És persze ott van még Pasquale, az olasz fodrász, aki annak a zöldségpiacnak a tulaja is, ahol Jimmy és John dolgoznak, és a környék csak az olasz maffia fejeként emlegeti --- persze csak viccelődve.

Délelőtt fél tizenegy előtt Londonnak ez a központban lévő, mégis eldugott része teljesen kihalt, és ha az ember odafigyel, egy-egy pillanatra megérezheti a piacot éltető erőteljes lüktetést. Hogy hányféle nyelv, hányféle ember keverik itt nyugodt egyetértésben, nem tudom, de különösen, ha esőre áll az idő, ami azért elég gyakran megesik errefelé, olyan érzést kelt, mintha az ember egy másik, múlt századbéli, ám jelentősen békésebb világba csöppent volna. A nyelvek és kultúrák bábeli kavalkádja ez.