Ma szembejött egy Pandamaci a zebrán a Mammut előtt (ez ám az állatkert).
Hiányzik az, ami rég volt. Jó volna találkozni, leülni a fűbe a MOM előtt, és órákig beszélgetni, fagyizni, és nevetni, hogy a második mondat után a könnyünk csurogjon. Emlékszem a ballagásunkra, amikor egymást ölelve álltunk az osztáylteremben, és azt hittük, itt a világvége. Talán ott is volt...
I was lost without them. I believed our friendship could survive anything.
Kicsit (nagyon) elveszettnek érzem nélkülük. Pedig mellettem vannak, csak valahogy mintha én lennék hirtelen távol - tőlük, mindenkitől. Visszatérek-e valaha...?
Vissza! Micsoda kérdés. Legrosszabb esetben teszünk róla! ;)
VálaszTörlés