brrr

körülbelül ennyit a mai napról.

miért nem lehet még csak december eleje? (mert akkor még előttem lenne a vizsgaidőszak meg a sok könny, fene se sírja vissza, de azért van, amit (akit) igen.) Ady szépen mosolyog (=mogorván bámul) a könyvborítón, én is valahogy így érzem ma magam. fordítani kell, fordítani, semmit nem csináltam meg a hétvégén, amit elterveztem, most szívás meg torkosborz, értitek, elegem van, el akarok menni innen, el, messze és még azon is túl az óperencián stb, azt álmodtam, hogy levelezek Esterházyval, szép volt, álom volt, nem akarok álmodni, Macbeth öli az álmot stb. és stb. és stb. miért nem tudok koncentrálni, Ulyssest kellett volna újraolvasnom (magyarul, angolul az még nem megy, nem nagyon, bár jobb mint a Finnegan's Wake, ahhoz franciául kéne előbb megtanulnom), jajmileszma, mit mondok kinek, Katinak, vajon tényleg megcsinálná, hogy nem áll velem szóba többet, ha megtudja... nem, ezt azért nem hiszem, de félek, mit mondok, ha megkérdezi, hogy vagyok, nem vághatom rá, hogy szarul, de hát a jól nem tűnik túl hihetőnek, ez van, valami lesz, miért tört most rám megint ez az egész, miért mindig akkor, amikor már kezdem elhinni, hogy már nem számít, olyan ügyes voltam, sokat sírtam, de már jól vagyok, és erre egy pillanat alatt romba dől minden, minden, minden, szegény ti, akik ezt elolvassátok, abbahagyom a nyavalygást, megyek, fordítok, szép napot, pá.