Függő-ség

Elbeszélek, én, ez az „én” azonban nem koholt személy, hanem a regényíró, dolgokban jártas, keserű, csalódott ember, én, én mesélem el barátaim és barátnéim történetét, azt mondja nekem N, hogy ő, N, nem tudja, mit kezdjen a helyzettel, és én (a dolgokban jártas, keserű, csalódott ember) csak arra gondolok - miért, miért van ez, ez az egész, hogy helyzetek jönnek és mennek, és mi (dolgokban jártas, keserű, csalódott emberek) egyszerűen nem tudunk  - hah! nem tudunk?!, egyszerűen képtelenek vagyunk! -, szóval nem tudunk mit kezdeni egy helyzettel, igazából A Helyzettel, az ókori mesével, ami egy lányról szól, aki megismerkedik egy fiúval, azaz, legyünk pontosak, egy fiúról szól, aki megismerkedig egy lánnyal, és talán egymásba szeretnek, de nekünk nem is ez a fontos, hanem az út, amíg egymásba nem szeretnek, mert mindig csak a kezdet meg a vég volt érdekes (ilyen az emberi természet, nincs mit tenni), de addig, addig sok víz lefolyik még a Boyle-on, kit érdekel, és közben az egyik, aki találkozott a másikkal, följár fészre, nézi a blogokat, már-már ebben él, ezt nézi, amint hazaért, és ezt nézi, mielőtt elindulna, ideges, ha nincs valami újdonság, ha nem ír (és nem is skót...), mindent megtud a másikról, anélkül, hogy valaha egy szót is beszélt volna vele, csatlakozik a "Tudom, láttam facebookon" csoporthoz - természetesen a fészen -, és közben Függő marad (igzából mindketten azok maradnak), és akkor már tök mindegy, hogy Shakespeare-Függő (vagy Mr. Alkohol vagy Hamvadó cigarettavég vagy gyöngy-Függő...), a Függő, az Függő

--- és pont.